Kedves Zoltán!

Néhány napja (05.03-án) volt a híradóban riport egy forgalmas helyre kihelyezett síró csecsemőről. A baba babakocsiban volt és hangosan sírt. Akik ezt a kísérletet végezték, figyelték az emberek, a járókelők reakcióit.

1000 emberből ...
mindösszesen ...
csak hat akadt, aki segített volna ebben a helyzetben.

Hihetetlen így számokban látva, hogy mennyire közömbös ez a világ.

Köszönöm a tegnap előtti valóságos leveled. Mivel nagyon más téma volt a levelekben, valahogy ez az alábbi kis történet nem kaphatott aktualitást. Viszont, amikor a híradóban láttam-hallottam, arra gondoltam, hogy elmondom neked is ... hisz lehet, téged nem hagy teljesen közömbösen még ez a kis adathalmaz sem és tudom, ilyen idő tájt te még dolgozol, így bizonyára lemaradtál a riportról.

M.

A nagy fiam 5 osztályos középiskolába jár. Kéttanítási nyelvűbe. Tavaly, amikor 11-es volt, előrehozott érettségit tett angol nyelvű földrajzból. Az idén pedig angol nyelvű matematikát írt. Ma.

Matek tanár lévén úgy mindig vártam az évek alatt, hogy majd tanulunk együtt matekot, segítek neki, jön és szól, ha nem ért valamit, meg ilyenek. Tudom, sokan sok pénzt áldoznak azért, hogy a gyereknek legyen magán matek tanára. A középiskolai évek alatt /ugye az 4 eddig/, szinte csak kb. négy-öt olyan eset volt, hogy kért, üljek le vele matekozni. Ebből sikerült kb. háromszor - az időhiány miatt. Pontosabban, mire lett időm, addigra már nem is volt neki érdekes.
- Fog az menni anya így is! - és ennyivel el is volt intézve a gyakorlás.
Most tavasszal az osztályozó vizsga előtt ültünk le, pontosan egy délután és este matekozni. Szerény számításaim szerint ez kb. 4, max. 5 órahossza volt. És tegnap újra sikerült összehozni egy kis közös matekozást. Már pénteken készültünk rá, de ... Szombaton tanult egyedül, meg a vasárnapi meccsük miatt menni kellett megbeszélésre (táblázás volt), tehát délután és esete már nem is volt itthon. Vasárnap meccsük volt Miskolcon. Valamikor hét elején intéztem a gyerekhez egy szerény kérdést:
- Nem kellene most esetleg ezt az egy meccset kihagyni és tanulni?
- Nem lehet, fontos meccs! - ennyivel el is volt intézve.
Tehát hétfőn délután apait-anyait ugyan nem adtunk bele, de tanultunk. Miközben ülünk az asztalnál egyszer csak feltűnt valami. Szóvá is tettem:
- Kisfiam, miért van rajtad fordítva a pólód?
- Miért, fordítva van?

Nincs is szétcsúszva a gyerek ...

Kedves Zoltán!

A minap, nem is tudom minek a kapcsán jutottak eszembe az alábbiak:
"Ha a magas igények szerinti elvárások találkoznak a kellemes kínálattal, az pedig maga a földi csoda. Van olyan, akinek sikerül?"- írtad. És emlékszem, a válaszomban elmondtam, hogy igen, én teljes mértékig hiszek abban, hogy sikerül ... sőt, hogy nekem is sikerül. És erre írtad: "Az optimista hozzáállás pedig különösen szimpatikus számomra."

És honnan is ez a hozzáállás?
Az alábbi kis példa önmagában még kevés lenne, hogy reménykedjek, de az amúgy is pozitív hozzáállásom kellőképp erősíti. És bevallom, gyengébb hitű napjaimon eszembe jut, vagy tudatosan szedem elő ezt a kis 'emlékeztetőt', hogy márpedig vannak reménytelennek tűnő helyzetek, melyeknek happy end a vége.
Az ex sógornőm nem sokkal a válásunk után megfogta magát és hazaköltözött a szüleihez, hátra hagyva a férjét, az anyósáékat és akkor még a serdülő fiát is. Elege lett a nem is tudom miből. Annyira jóban sose voltunk, hogy velem ilyesmit megosztott volna, státuszomat tekintve pedig azt gondoltam, hogy nem kérdezgetek, hiszen sok közöm nincs hozzá. Nem beszélve arról, hogy mivel ő hagyta ott a férjét, talán egy kicsit megértőbbnek bizonyultam a másik oldallal. (Így látatlanban is.) A gyereket az iskola miatt nem vitte magával, meg nem is akarta kizökkenteni a környezetéből. Mondta ezt az ex, hisz az infók ugye tőle származtak.
Tehát hazaköltözött.
A helyszín Magyarország, Bodrog-köz. Ott is egy kicsiny eldugott falu. A falu az északi határszélen fekszik. Olyannyira, hogy átlátni Szlovákiába. És amikor az ex keresztapjáéktól a bika elszabadult, Szlovákiából kerítették elő. Ment udvarolni. Tehát a helyszín nagyon messze van a 'nagybetűs élettől'. A mai magyar valóság ott is adott. Aki csak teheti, menekül, pontosabban már elmenekült faluról, mert nincs munka, nincs munkalehetőség sem. Fiatalok alig vannak. Még az idősek közül is sokan beköltöztek a fiatalokhoz a városba. Szóval ebben az icike-picike (Szerintem a lakosság úgy száz fő körül mozoghat.) faluban él most az ex sógornő. A nagybátyjának - az ex anyós öccsének - van ott egy boltja egy kis kávézóval együtt. Nemrég (2-3 éve) nyitottak. A bolt, a falu legutolsó házában van. No, nem a főúton, hanem le kell térni a főútról egy mellékutcába, Szlovákia irányába és ott, annak az utcának a végén az utolsó ház az. Falun az emberek sokat adnak még arra is, hogy ki kinek a boltjában vásárol, ki kinek a kocsmájában iszik. Tehát aki a nagybácsival szimpatizál, az ide kezdett járni. A szomszéd falu 2 km-re van, kicsit nagyobb is, mint ez amiről beszélek és ott legalább 3-4 bolt van. Itt ebben a faluban ez a második. Tehát a választék bőséges. Azért volt/van aki itt vásárol. Visszatérve a fő irányvonalra az ex sógornő itt dolgozik. A válása után próbált ismerkedni, leginkább interneten. Sikertelenül. Ő maga beszélt erről, amikor találkoztunk. Ez a része ismerős volt számomra is, hisz a tapasztalataim hasonlóak, mint amit elmondott. Érdekes volt, ahogy megnyílt előttem. Nem is igazán értettem miért - lehet, hogy a hasonló 'cipő' tette volna? - amiben járunk ... Egész pontosan, amiben jártunk. Merthogy ő már nem társkereső. Abba - az ország legszélén lévő, ici-pici falu, a falu legszélén lévő, ici-pici, boltocskájába egyszer csak betoppant egy férfi.  A munkája révén azon a környéken volt akkortájt, így többször is ellátogatott a boltba. És megtetszett neki az eladónő, aki azt hitte a férfiról, hogy nős ... Tehát nem is gondolt vele ... És egyszer kapott egy sms-t a férfitól ... Hát így indult a kapcsolat. Azóta már összeköltöztek, házat vettek ott a faluban. A férfi három gyereke, akik vele éltek, ma már a közös család része, úgy, ahogy a nő fia is. És most pedig várják a közös babát. /A végét nyilván nem látni - sajnos a válás óta kicsit szkeptikus is vagyok - de .../ A story jelen állás szerint mindenképp egy sikertörténet.
És miért is ne lennék optimista? Egy nagyváros közepén élek. Ki is mozdulok otthonról - legalább a munkahelyemig és néha egy-egy óriási bevásárló központig. Meg persze a kisboltig, ami félúton van a suli és a ház között. Három hete pedig bicajra váltottam, tehát még önmagamból is többet mutatok, mint amit a kocsiban ülve látni lehetett belőlem. Miért ne érhetne utol engem is valaki?
És Te, kedves Zoltán! Budapesten élsz ... ez már jelentősen megnöveli az esélyeidet. Férfi vagy, azt gondolom, ettől is könnyebb kicsit a dolog. És nagyon jól nézel ki. Még a kislányom is azt mondta - látva a fényképed-, hogy "az igen!".
Matematikus szemmel is sima a dolog. Ha egyszer valakinek sikerült (az út járható), akkor innentől kezdve megvan az esélye, hogy másnak is sikerül ... :)

A kép azért úgy teljes, hogy elmondjam azt is, amit a nagy, mára már felnőtt fiam mondott arról a férfiról, amikor ezt az esélylatolgatást megosztottam vele: "Azért neked anya Z. nem lenne megfelelő férfi. Ne mond, hogy ilyenre vágysz!" - maximálisan igaza van.

Üdvözlettel: Márti

Úgy fél éve lehetett. Voltam a 'mamit' meglátogatni.

- A testvérem. - mondta az új szobatársnőjének és rám mutatott.

Kedves Zoltán!

Nem is tudom, hogy mi történt velem. Igazán nem mondanám, hogy türelmetlen vagyok a válaszleveled illetően, de a jelek mégis kicsit mást mutatnak.
Még a legelején, amikor írtál és válaszoltam, emlékszem 21 napot kellett várnom az újabb válaszodra.De ez nem volt probléma. Ahogy akkor írtam is, egy idő után bezártam a 'Zoli fiókot' és nyugtáztam, hogy ez ennyi volt. S valóban nagyon kellemesen meglepett a három héttel későbbi válaszod. Tulajdonképp ebben reménykedem, reménykedhetem, hogy most is van egy kis 'probléma', ahogy akkor volt és írtad, és azért késik a válasz.

Annyi mindennel szembetalálom magam, amit szeretnék megosztani veled. De nem akarok úgy leveleket küldözgetni az e-mailedre, hogy nem kapok válaszokat rá. Tehát véghezviszek egy lelki perverziót, és megírom ország-világnak, ami bennem van, és amit nem tudok veled most megosztani.

Üdvözlettel: Márti

... felejtkeztek el rólam Odafent!!! Nagy hittel és nagyon komolyan írom ezt ...

No, lássuk csak ...

Miután ex elhagyott volt a, hogy is mondjam, legyen 1. számú, aki mellettem volt, hogy ne kelljen pszichiáterek kezére jutnom. Ennek már három éve. Már jó ideje, úgy másfél éve megtalálta az 'igazit'. Együtt él egy nővel, akinek van lakása, kocsija, meg egy fia. Szóval boldogan, mint egy igazi család. Révbeért - úgy tűnik.
A 2. számú már nemcsak a pszichiátert pótolta, hanem reményt adott, és bebizonyította, hogy nem haltak meg a szívemben az érzések. Képes vagyok még szeretni. Egy hete nősült. Nekik nagyon szurkolok. Ő is révbe ért - úgy tűnik.
A 3. számú, aki maga neveli két lányát, kicsit sorstárs szerepet játszott az életemben. Róla nem nagyon tudok semmit. Névnapi üdvözletet váltottunk, meg egy-két jó szót e-mail-ben. Úgy fél éve, vagy még több?
A 4. számú szingli mái napig. Tőle szerettem volna a legtöbbet, attól a kapcsolattól nagyon sokat, szinte mindent vártam ... de az idő nem engem igazolt. Hálát adok a fentieknek, hogy nem engedtek semmit meg. Zátonyra futott volna az életem mellette és  hamarosan világossá vált számomra is, hogy nem ő az, aki mellett szeretném leélni az életem.
Utána az 5. számúról egy két napos msn-ezés utáni találkozáskor már tudtam, hogy nem őt keresem, de hitben nagyon egymásra találtunk. Nem sokkal ezután lett valaki az életében, akiről hamarosan a menyasszonyaként beszélt és most a karácsonyi és újévi jó kívánságok kapcsán az msn és levélváltásokkor kiderült, hogy tervezik az esküvőt. Egyértelműen révbe ért.
Rajtuk kívül két emberrel levelezgettem ismerkedés szintjén, róluk nem tudok semmit. Ők jöttek és mentek az életemben.

Látva a fenti statisztikát - feltételezve, hogy akikről nem tudok is révbe juthattak - csak bizakodni, hinni és remélni tudom, hogy rólam sem felejtkeztek el Odafent.

És talán sokkal jobbat kapok, ezért kell többet várnom!

Bizonyára nem ez az első panaszos bejegyzésem a rohanó életemről. Az elmúlt közel tíz nap, mint egy rémálom száguldott tova az életemben. A félévi jegyek lezárása közben, amit persze még szünet előtt szépen megterveztem, hogy kényelmesen lesz lehetőség felelgetni azoknak akik javítani akarnak meg ilyesmi, becsusszant egy pályázat. Attól a pillanattól, hogy kezembe kaptam a "csináljuk" instrukcióval a határidő végéig volt tíz nap. Ja, és, hogy én vagyok megbízva az egésszel. Csodával határos módon állt össze a csapat és lett végül is kész a dolog, de azt, hogy mennyi nem alvás van mögötte csak kevesen tudják. Vasárnap este a kicsi elkezdett hányni, ment a hasa és persze én nem maradhattam otthon hétfőn. A pályázat miatt sem, meg a félévi értekezlet. Osztályom is van ugye, végzősök. 'Apa' persze nem volt elérhető. Egy közeli ismerősöm jött haza kb. két hete külföldről, dolgozni volt kint, és őt kértem meg, hogy vigye már el a gyereket hétfőn az orvoshoz. Hétfő reggel meg hívtam a dokit, hogy élünk, vagyunk, de bocsi a gyereket egy ismerős fogja vinni. Hétfő reggel még az apám is beállított a maga kis problémáival, hogy ugyan segítsek már ... Nem mondhattam nemet. Hétfőn este fél nyolcra jutottam el a kicsihez úgy, hogy napközben fel sem tudtam őket hívni. Az utolsó információm róluk reggel 9 körülről volt. Akkor épp a rendelő várójában ültek. És mindeközben beugrottak a volt sógorék is hozzánk. A kapcsolatok ápolása végett, meg ugye nem is rossz fejek, nem mondhattam és nem is akartam mondani nemet. Kedd este jöttek, szerdán mentek. Itt alvós, vacsorafőzős, light-os kis találkozás ... (nem panaszkodom!) volt. Aztán pénteken bizonyítványosztás. Azt is meg kellett írni valakinek - nekem. És ma két osztálynyi 'gyerekem' felvételizik matekból. A kicsinek a héten háromszor volt edzése. Még tolmácsoni sem tudtam elmenni szerdán.

Utóbb rendesen elgondolkodtam, hogy ha lenne valakim, hova tudnám még beszorítani időben ...

A karácsonyfát már rég leszedtük, de a fenyőgirlandok még a helyükön vannak. Talán mert nem potyogtatják a tűleveleiket. Meg persze az égősorok is ...