... felejtkeztek el rólam Odafent!!! Nagy hittel és nagyon komolyan írom ezt ...

No, lássuk csak ...

Miután ex elhagyott volt a, hogy is mondjam, legyen 1. számú, aki mellettem volt, hogy ne kelljen pszichiáterek kezére jutnom. Ennek már három éve. Már jó ideje, úgy másfél éve megtalálta az 'igazit'. Együtt él egy nővel, akinek van lakása, kocsija, meg egy fia. Szóval boldogan, mint egy igazi család. Révbeért - úgy tűnik.
A 2. számú már nemcsak a pszichiátert pótolta, hanem reményt adott, és bebizonyította, hogy nem haltak meg a szívemben az érzések. Képes vagyok még szeretni. Egy hete nősült. Nekik nagyon szurkolok. Ő is révbe ért - úgy tűnik.
A 3. számú, aki maga neveli két lányát, kicsit sorstárs szerepet játszott az életemben. Róla nem nagyon tudok semmit. Névnapi üdvözletet váltottunk, meg egy-két jó szót e-mail-ben. Úgy fél éve, vagy még több?
A 4. számú szingli mái napig. Tőle szerettem volna a legtöbbet, attól a kapcsolattól nagyon sokat, szinte mindent vártam ... de az idő nem engem igazolt. Hálát adok a fentieknek, hogy nem engedtek semmit meg. Zátonyra futott volna az életem mellette és  hamarosan világossá vált számomra is, hogy nem ő az, aki mellett szeretném leélni az életem.
Utána az 5. számúról egy két napos msn-ezés utáni találkozáskor már tudtam, hogy nem őt keresem, de hitben nagyon egymásra találtunk. Nem sokkal ezután lett valaki az életében, akiről hamarosan a menyasszonyaként beszélt és most a karácsonyi és újévi jó kívánságok kapcsán az msn és levélváltásokkor kiderült, hogy tervezik az esküvőt. Egyértelműen révbe ért.
Rajtuk kívül két emberrel levelezgettem ismerkedés szintjén, róluk nem tudok semmit. Ők jöttek és mentek az életemben.

Látva a fenti statisztikát - feltételezve, hogy akikről nem tudok is révbe juthattak - csak bizakodni, hinni és remélni tudom, hogy rólam sem felejtkeztek el Odafent.

És talán sokkal jobbat kapok, ezért kell többet várnom!

Bizonyára nem ez az első panaszos bejegyzésem a rohanó életemről. Az elmúlt közel tíz nap, mint egy rémálom száguldott tova az életemben. A félévi jegyek lezárása közben, amit persze még szünet előtt szépen megterveztem, hogy kényelmesen lesz lehetőség felelgetni azoknak akik javítani akarnak meg ilyesmi, becsusszant egy pályázat. Attól a pillanattól, hogy kezembe kaptam a "csináljuk" instrukcióval a határidő végéig volt tíz nap. Ja, és, hogy én vagyok megbízva az egésszel. Csodával határos módon állt össze a csapat és lett végül is kész a dolog, de azt, hogy mennyi nem alvás van mögötte csak kevesen tudják. Vasárnap este a kicsi elkezdett hányni, ment a hasa és persze én nem maradhattam otthon hétfőn. A pályázat miatt sem, meg a félévi értekezlet. Osztályom is van ugye, végzősök. 'Apa' persze nem volt elérhető. Egy közeli ismerősöm jött haza kb. két hete külföldről, dolgozni volt kint, és őt kértem meg, hogy vigye már el a gyereket hétfőn az orvoshoz. Hétfő reggel meg hívtam a dokit, hogy élünk, vagyunk, de bocsi a gyereket egy ismerős fogja vinni. Hétfő reggel még az apám is beállított a maga kis problémáival, hogy ugyan segítsek már ... Nem mondhattam nemet. Hétfőn este fél nyolcra jutottam el a kicsihez úgy, hogy napközben fel sem tudtam őket hívni. Az utolsó információm róluk reggel 9 körülről volt. Akkor épp a rendelő várójában ültek. És mindeközben beugrottak a volt sógorék is hozzánk. A kapcsolatok ápolása végett, meg ugye nem is rossz fejek, nem mondhattam és nem is akartam mondani nemet. Kedd este jöttek, szerdán mentek. Itt alvós, vacsorafőzős, light-os kis találkozás ... (nem panaszkodom!) volt. Aztán pénteken bizonyítványosztás. Azt is meg kellett írni valakinek - nekem. És ma két osztálynyi 'gyerekem' felvételizik matekból. A kicsinek a héten háromszor volt edzése. Még tolmácsoni sem tudtam elmenni szerdán.

Utóbb rendesen elgondolkodtam, hogy ha lenne valakim, hova tudnám még beszorítani időben ...

A karácsonyfát már rég leszedtük, de a fenyőgirlandok még a helyükön vannak. Talán mert nem potyogtatják a tűleveleiket. Meg persze az égősorok is ...

- Annyira sajnállak. - mondta gyermekien szánakozón.
- Miért sajnálsz? - kérdeztem.
- Hát azt nem tudom.
- Akkor nem kellene sajnálnod, anyukám.
- Jó. - felelte beleegyezően.

(2010.XII.29.)

- Hol van a másik kislány? - épp látogatóba mentem a kicsivel anyukámhoz.
- Anya, Ő a kislány, a másik fiú. - mondtam, miközben a kicsi ült az ölemben.
- Igen, igen, de a másik kislány. Hol van?
- Anya, csak ők vannak, ... és ... - mondtam a nevüket.
- Hát nem három gyereked van?
- Nem anyukám, csak kettő.

(2010. XII. valamikor karácsony környékén)

Ha nem belülről, hanem kívülről látnám magam, azt hiszem, hogy irígykednék is.

Iskola szünet van, így itthon vagyon jó pár napja, és itthon is leszek még néhányat. (Elhanyagolva azt az apró tényt, hogy a mai a harmadik nap, hogy szinte egész nap javítom a dolgozatokat, pazar ...)

Tehát, itthon vagyok, ülök a rönkházamban, kint mindent hó fed, néha esik is. Itt bent meleg van. Akármerre nézek, a hangulat karácsonyi. A feldíszített fa a lépcsőfordulóban, a fenyőgirlandos korlát, rajta az égőkkel. Az étkező ajtó felett, a fenyőből kikandikáló aranyozott-fémdíszek a piros szalaggal ... innen belátni a hosszú étkezőasztalra, rajta a karácsonyi terítő, a gyertya, a szaloncukros kosár, a kicsi fenyő ... És békesség. Akármerre nézek. Nyugalom, rend és békesség. 

Kinézve az ablakon a csupasz fák ágain álmosan pihen a hó. A földszinti szoba ablaka előtt egy gyönyörű zöld bokor ágai végén piros kis bogyók mutogatják magukat, hivalkodva a színükkel. És rámtekint a bokor mélyéről egy szempár. A macska ... Nyugodtan húzódik meg az ágak rejtekén. Semmi nem mozdul. A hinta ráérősen kacsingat a kert végéből. Békesség van kint is. Érintetlen, fehér, alkonyodó békesség.

Igen, ez az a tél, amit lehet élvezni ... és valami ilyesmire vágytam mindig ... amikor a képeslapokat szemléltem ... ott akartam lenni ... oda vágytam ...

... és most itt ülök a házban ... ami akár egy képeslapon is lehetne ...